A Middle Child Theatre egy hulli színtársulat, amelynek koncertszínházában élő zenével kísért új darabokat mutatnak be, „olyan nézőknek, akik azt hiszik, hogy nem szeretik a színházat”.
A társulat meghívott bennünket, hogy részt vegyünk az I Hate Alone (Utálom az egyedüllétet) című új előadásuk próbáján. Paul Smith alapítóval és művészeti igazgatóval beszélgettünk arról, hogy hogyan született meg a Middle Child színház, valamint a társulat nagy ambícióiról.
A fenti rövidfilmben az interjú legérdekesebb részeit láthatja, a teljes verziót pedig alább olvashatja el.
HONNAN SZÁRMAZIK A TÁRSULAT NEVE?
A „Middle Child” (= középső gyerek) a Harcosok Klubja című film egyik mondatára utal. Úgy éreztük, hogy remekül összefoglalja azt, ahogyan a mi generációnk akkor érezte magát. A színház alapításakor a 20-as éveink elején jártunk, és az idézet arról szól, hogy a miénk egy „középső gyerek” generáció. Akkoriban úgy éreztük, hogy ez lesz a mi generációnk: egy elfeledett, levegőnek nézett középső gyerek, akinek hangosan kell kiabálnia ahhoz, hogy meghallják. A társulat 2010-ben alakult: épp azelőtt alakult meg a kormánykoalíció, és az egész ország egy kicsit furán érezte magát. Úgy éreztük, hogy még nem igazán van helyünk, egy bizonyos „valamink”, szerepünk. Minden tekintetben középső gyerekek vagyunk: bár a szó szoros értelmében egyikünk sem középső gyerek a családban, de politikai és társadalmi szempontból mégis úgy érezzük, mintha azok lennénk.
„A történelem középső gyermeke vagyunk. Nincs célunk, nem tudjuk a helyünk. Nem volt nagy háborúnk. Sem gazdasági válságunk. A mi nagy háborúnk a lélekért folyik... A mi nagy gazdasági válságunk az életünk. A televízión nőttünk fel mind, s azt hisszük, egy nap milliomosok leszünk, filmcsillagok vagy rocksztárok. De nem leszünk. Lassan ez kezd derengeni. És rohadtul begurulunk.” - Chuck Palahniuk, Harcosok Klubja
HOGYAN ALAKULT MEG A TÁRSULAT?
A Hull egyetem volt a kapcsolódási pont – a társulat minden tagja a Hull Egyetemre járt és drámát tanult. Az egyetem elvégzése után a LAMDA színművészeti egyetemen tanultam rendezést, ahol meglátogatott bennünket Mike Bradwell, a londoni Bush Theatre egykori igazgatója, és aki létrehozta az eredeti Hull Truck Theatre színházat. Emlékszem, arról beszélgettünk, hogy az új társulatoknak furgont kéne lopniuk, vagy egy lakatlan épületbe kéne beköltözniük, csak hogy színházat csinálhassanak - ez valamit megmozdított bennem, mert mindig úgy éreztem, hogy a színház tényleg sokat tud segíteni egyes közösségeken.
Olyan társulatot akartam létrehozni, amely tényleg segíteni tud, és létezése által jobbá teszi a világot. Így aztán elmentem a pubba, egy nagy dokumentumban összeírtam az ötleteimet, beszéltem pár másik sráccal, akik most már a társulat tagjai, és írtunk egy kiáltványt arról, hogy hogyan tudjuk elérni azt, ami fiatalon annyira fontos volt nekünk. Nagyon sokáig ingyen dolgoztunk.
Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy olyasmit csináltunk, ami nem volt elég jó, és nem volt elég eredeti a stílusa. Az elmúlt néhány év során viszont tényleg megtaláltuk azt, amit kerestünk: sikerült a politikai céljainkat összehangolni a személyes ambícióinkkal.
MINDANNYIAN ÉLTETEK ÉS DOLGOZTATOK MÁSUTT. MI HOZOTT VISSZA TITEKET HULLBA?
Szeretjük Hullt. Egyetemista korunkban beleszerettünk ebbe a városba. Amikor elmentünk, Londonba, vagy más városokba, egyszerűen nem találtuk meg azt a „valamit”, amivel Hull rendelkezik - ezt a dolgot nagyon nehéz leírni. Barátságos hely, az emberek támogatják egymást, kedvesek, de őszinték és egyenesek is. Hullban nem lehet tettetni. Az emberek messziről kiszagolják. Ez megmutatkozik a város színházi és zenei világában is. Úgy éreztük, hogy rengeteg dologról beszélhetünk, rengeteg az elmeséletlen történet, amiket fel lehet fedezni és meg lehet osztani másokkal. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy a lehető legtávolabb van Londontól – és nem csak földrajzi értelemben.
Azt hiszem, a kérdés inkább az volt a számunkra, hogy miért ne Hullban legyünk. Szeretjük ezt a helyet. Úgy éreztük, igazán szükség és igény van arra, hogy ilyen művészettel foglalkozzunk itt.
MI AZ A „KONCERTSZÍNHÁZ”, ÉS HOGYAN ÉRTELMEZI EZT A MIDDLE CHILD?
A koncertszínház keretében egy szórakoztató estét szeretnénk nyújtani, néhány nagy ötlettel. Ezért aztán nem az a lényeg, hogy legyen egy gitár is a történetben. Holisztikusan közelítjük meg az alkotás folyamatát. Az előadás élő, hangos, de ugyanakkor társasági eseményként is funkcionál, amely épp a jelen pillanatban zajlik – nem lehet tudni, hogy mi fog történni: lehet, hogy életed szerelmével találkozol itt, vagy a haverjaiddal jössz és táncolsz egy jót, de az is előfordulhat, hogy hallasz egy remek történetet, amelynek kapcsán elgondolkodsz a világról, amelybe éppen visszalépni készülsz.
Mindig arra a kérdésre keressük a választ, hogy hogyan érhetjük el, hogy az emberek éppen olyan komfortosan érezzék magukat a színházban, mint egy koncerten. Azt akarjuk, hogy a közönség sajátjának érezze az élményt, és úgy viselkedjenek, mintha a kedvenc együttesüket vagy humoristájukat jönnének megnézni. A színháznak sem kell különböznie ettől – nem kell több akadályt állítania.
MESÉLJEN A PRÓBATERMÜKRŐL!
Ahol most vagyunk, az régen egy Darleys nevű pub volt. Amikor bezárt, a The Goodwin Development Trust megvette és a lenti részt ifjúsági klubbá alakította, az emeleti szobát pedig nagylelkűen nekünk adta, hogy itt próbálhassunk. Így aztán már hat éve ez a próbatermünk, a szomszédban pedig a közösségi rádió stúdiója található.
A próbaterem egy lakóteleppel szemben található. Nagyon szeretnénk kapcsolatot teremteni az ottani közösséggel, és meghívni őket, hogy megnézzék, mivel foglalkozunk. Ez itt tökéletes helynek tűnik a számunkra. Rettentő szerencsések vagyunk, mert az új színtársulatok számára az egyik legnagyobb akadály az, hogy nem találnak helyet a tevékenységükhöz - és a Londonhoz hasonló helyeken a próbatermek költsége horribilis.
MESÉLNE ARRÓL, HOGY ÉPPEN MIT PRÓBÁLNAK?
A címe „I Hate Alone” (Utálom az egyedüllétet). Két nőről szól, akik bosszút állnak a világon, amely kiszúrt velük. Készítenek egy listát mindazokról, akik szerintük felelősek az élettel való elégedetlenségükért. Visszaszerzik tőlük a hatalmat, és megpróbálják jobban érezni magukat. A darab középpontjában azok a történetek állnak, amiket magunknak mesélünk be, és amelyekkel nyomást gyakorlunk saját életünkre.
Arról szól, hogy hogyan javítsunk a helyzetünkön, ha nem vagyunk elégedettek, és hogyan haladjunk előre az életünkkel. Ezen kívül a barátságról is szól ez a szép történet: két emberről, akiknek szükségük van egymásra, és akiknek a barátsága hol mérgező, hol pedig gyönyörű.
Írója Ellen Brammar, aki a Middle Child társulatának tagja - ez az első színdarabja. Nagyon örülök neki, hogy elő tudjuk adni, mert Ellen csak egy évvel ezelőtt kezdett írni, és fantasztikusan tehetséges benne. A színdarabot hamarosan kiadják, és turnézni is fogunk vele. Örülök, hogy Ellen azért kezdett el írni, mert a Middle Child társulatának tagja.
EZ AZ ELSŐ ELŐADÁSUK AZ ÚJ „PLUG AND PLAY” PROGRAMBAN ELMONDANÁ, HOGY MI AZ A „PLUG AND PLAY”?
Szeretnénk új alapokra helyezni azt, ahogyan a színház turnézik és utazik. Tudatában vagyunk annak, hogy rengeteg pénzbe kerül sok színházi felszereléssel utazni, és a szállítás vagy túl költséges, vagy kissé régimódi. A Plug-and-Play megoldás ötletét az utazó zenészektől kértük kölcsön, hogy olyan fesztivál-léptékű előadásokat tarthassunk, amelyek megjelenhetnek a Latitude, vagy a Glastonbury, vagy az Edinburgh-i Fringe fesztiválon, de akár a helyi zenei helyszíneken is. 20 perc alatt össze lehet rakni, megjelenik, eltűnhet, és akár egy DJ is felléphet, amíg az emberek tapsolnak.
Olyan közönségeket akarunk elérni, akik kicsit hétköznapibb élményre vágynak, akik nem élvezik a színházlátogatással járó kockázatot. Ez remélhetőleg azt is jelenti, hogy a helyszíneknek azt tudjuk mondani: „Rendben, szeretnék az előadást, de nincs sok pénzük. Semmi gond, nem kerül sokba, hogy odavigyük. Meg tudjuk oldani.” Szeretnénk, ha a kapcsolatainkban több helye lenne az egyezkedésnek. A legutolsó előadásunkra kaptunk néhány turné-ajánlatot, de hét szereplője van és elég bonyolultak a díszletek. Nagyon nehéz ezt úgy szállítani, hogy megérje. Erre a problémára szeretnénk valamilyen kreatív megoldást találni. \
A LEGUTÓBBI ELŐADÁSUK, AZ „ALL WE EVER WANTED WAS EVERYTHING” HATALMAS SIKER VOLT ITT, HULLBAN, VALAMINT NÉHÁNY HÓNAPPAL EZELŐTT AZ EDINBURGH-I FRINGE FESZTIVÁLON. MIRŐL SZÓLT EZ A DARAB?
Az „All We Ever Wanted Was Everything” a legnagyobb megbízásunk volt a 2017-es Kultúra Városa rendezvénysorozat keretében. Az alapgondolat az volt, hogy igazán jól ötvözzük egymással egy szórakoztató este élményét és egy nagy, bonyolult történetet.
Úgy döntöttünk, hogy először a Wellyben, a város legnépszerűbb szórakozóhelyén mutatjuk be a darabot. Három jelenetből állt, amelyeket félórás részekre osztottunk, hogy az emberek fél órán át nézhessék, aztán ihassanak egy sört, elmehessenek vécére, majd visszajöhessenek megint fél órára – ezzel is szeretnénk hasonlóbbá tenni az élményt ahhoz, amikor az ember egy fesztiválon megnéz pár együttest.
Ezután megkértünk néhány helyi bandát, hogy játsszanak a jelenetek között - minden este más zenélt, így aztán tulajdonképpen egy mini zenei fesztivált építettünk a műsor köré.
Az emberek az alapján választották ki, hogy melyik este akarnak jönni, hogy melyik együttest akarták megnézni - sokan az együttes kedvéért jöttek, de ott maradtak a színházra is, és amikor hazamentek, meglepődve tapasztalták, hogy tetszett nekik.
Azt a kérdést is meg akartuk válaszolni, hogy hogyan kerültünk ide, és merre tartunk. Ebben a kérdésben a „mi” a mi generációnkra utal, a most 18-35 éves emberekre. Fel akartuk tenni a kérdést, hogy hogyan lettünk azok, akik vagyunk. Mit tettek velünk a 80-as és a 90-es évek, milyen világot hagyunk a gyermekeinkre?
Ez egy nagy kérdés, és a darab segítségével megpróbáljuk megérteni, hogy milyen érzés ma ennyi idősnek lenni, embernek lenni, életben lenni. Nagyszerű kreatív lehetőséget is kínált arra, hogy elővegyük ezeknek az éveknek a zenéit: a 90-es évekhez a Cool Britanniát, az Oasist, a Suede-et, a Blurt, a 2000-es évekből az olyan indie együtteseket, mint az Arctic Monkeys és a Libertines - a végére pedig sokkal elektronikusabb hangzású a zene. Az egyes időszakokon áthaladva a szereplőkkel együtt bennünk is felébredt a nosztalgia, mert visszagondoltunk arra, hogy milyen érzéseket okoztak és hogyan hangzottak ezek a számok.
JÖVŐRE ORSZÁGOS PORTFÓLIÓVAL RENDELKEZŐ SZERVEZETTÉ VÁLNAK. MIT JELENT EZ A MIDDLE CHILD SZÍNHÁZ SZÁMÁRA, ÉS MILYEN TERVEI VANNAK?
Igen, a jövő évtől Országos Portfólióval Rendelkező Szervezet leszünk (National Portfolio Organisation), ami fantasztikus, mert négy évi garantált finanszírozást biztosít az Arts Counciltól, ami abban segít, hogy hosszabb távra tervezhessünk.
Minden évben rendezünk majd egy nagy előadást itt, Hullban, Hull lakosai számára, azzal a céllal, hogy teljesen átalakítsa a színházzal kapcsolatos elképzeléseiket. Ezen kívül ott van még a Pathways nevű tervünk, amely alacsony kockázatú munkákat foglal magában. Van egy pub-kvízünk, előadói elemekkel, karácsonyi színdarabunk, amelyre eljöhetnek az emberek, és biztosak lehetnek abban, hogy ismerik a „szabályokat”. A tervünk az, hogy az alacsonyabb kockázatú események segítségével az emberek egyre jobban bíznak majd a színházban, és nem ijedjenek meg magától a szótól sem - végül pedig majd el akarnak jönni és megnézni a többi előadásunkat is.
Elindítjuk a More Than (=több mint) programunkat is, amelynek célja a művész- és közönségfejlesztés. Időt szánunk arra, hogy kreatív emberekbe és ötletekbe fektessünk be, amely remélhetőleg méltó folytatása lesz az idei Kultúra Városa sikerének. Annyi embernek adott inspirációt mindaz, ami az elmúlt 12 hónap során itt, Hullban történt, hogy sokan most saját maguk is kreatív munkába szeretnének kezdeni. Reményeim szerint mi is segítséget nyújthatunk a város életének ebben a következő szakaszában.
